Skip to content

Miért (nem) fizetünk a hírekért online?

Az internet nagy ígérete volt az információ demokratizálása. Az ingyenes tartalomra treníroztak bennünket, majd mi váltunk a termékké, ahelyett hogy fizettünk volna érte. Az online tartalomgyártás a hirdetési piac átalakulása miatt sok esetben fenntarthatatlananná vált, az ingyenes online tartalom pedig szépen lassan bedarálta a korábban zászlóshajónak számító offline médiumokat, például a nyomtatott újságokat. 

A tartalomkészítők új finanszírozási modellek után néztek, amikor az ingyenes tartalmon szocializált olvasókkal / nézőkkel / hallgatókkal találták szemben magukat. 

Szakértők vezércikkekben temették a New York Times 2011-ben bevezetett online előfizetéses modelljét, minőségi újságra gyűjtő közösségi finanszírozás kampányok mondtak csődöt, az igényes tartalom helyett pedig olyan nagy bevételt generáló kattintásvadász oldalak törtek előre, mint a Buzzfeed.

De valami megváltozott. A New York Times-nak 5.5 millió digitális előfizetője volt a cikk publikálásakor, a közösségi finanszírozással induló Telex pedig harmincezer támogatónál tart. A kisebb tartalomgyártók hirdetésektől független finanszírozásának segítésére pedig olyan platformok jöttek létre, mint a Patreon, a Medium vagy épp a Substack.

Elkezdtünk fizetni az online tartalomért.

  • De hogyan jutottunk el a hirdetésekkel teletűzdelt hírportáltól a fizetési falig és az előfizetéses modellig? 
  • Minek kellett megváltozni ahhoz, hogy egy független minőségi újságot ígérő kampányhoz 3.000 helyett 30.000 ember csatlakozzon? 
  • Milyen események vezettek idáig és valóban megérkeztünk-e a fenntartható fizetős tartalmak által dominált internethez?

Ezeknek a kérdéseknek járunk ma utána.

A hőskor

1989-ben a CERN kutatója, Tim Berners-Lee számítógépek összekötésével lefektette a ma ismert internet alapjait. A kibontakozó internettel együtt jártak alapvető ígéretek vagy inkább remények. Különösen fontos volt az internet ingyenessége és a szólásszabadság biztosítása.. Az interneten bárki kifejthette gondolatait név nélkül, az anonimitása biztosítva volt.

Ingyenes tartalom

Az anonimitáshoz szorosan kapcsolódik a sokak fejében még ma is élő népi bölcsesség, miszerint az internet (és minden ami az interneten található) ingyenes. Az interneten komplett könyvtárakat tettek ingyenesen elérhetővé törvényesen, miközben szinte bármit letölthettünk névtelenül, ha tudtuk hol keressük. 

Időközben egyre többen kezdtek ingyenesen elérhető tartalmat gyártani az internetre, újságok és lemezkiadók növesztettek online lábat, bevételt pedig egyre kifinomultabb hirdetések elhelyezésével szereztek.

Az internet ingyenes volt, egészen addig, amikor már nem volt az. 

Anonimitás

Az anonimitás és az ingyenesség is csupán illúziók manapság. Míg az internet hőskorában a szolgáltatón kívül senki sem tudta a felhasználók valódi nevét, addig ma önként és dalolva jelentkezünk teljes névvel weboldalakra. 

Az anonimitás feladása a Facebook-kal kezdődött, aki elsőként erőltette felhasználóira valódi nevük kötelező használatát. Ma a kényelem érdekében egy macskás bögrét áruló szingapúri webshopba is a Bejelentkezés Facebook-kal gombot választjuk, ezzel pedig valódi nevünkkel lépünk be.

Az interneten már aligha lehetsz anonim.

De mi a helyzet a tartalom ingyenességével?

Figyelemgazdaság és az új modellek

Az ingyenes tartalom és az internet segítségével elérhető emberek tömege jó kombinációnak tűnt, azonban hamar felmerült a kérdés: 

  • hogyan csinálunk ebből pénzt? 

Nem kellett sokat várni az első monetizálási próbálkozásra. A Wired Magazin friss weboldalán jelent meg 1994-ben az első internetes banner hirdetés, az AT&T jóvoltából.

Az első online banner – http://thefirstbannerad.com/

Az idegesítő, villogó bannerekkel azonban nem ért véget a történet. A növekvő internettel együtt fejlődtek a hirdetések is. A hirdetések szinte minden új internetes terméknél választ kínáltak a “hogyan csinálunk ebből pénzt?” kérdésre. Keresőmotorok, játékok, hírportálak, videók, közösségi média platformok. 

A hirdetések azonban nem csak több helyen jelennek meg, de relevánsabbá is váltak.

“Nemzedékem legjobb elméi azon gondolkodnak, hogyan lehetne az embereket kattintani a hirdetésekre.”

Jeff Hammerbacher

A sok elme pedig látványos eredményeket ért el. Ma már a közösségi média aktivitásunk alapján pontos célcsoportba sorolnak bennünket, az egyszer guglizott rattan kerti bútor hirdetése pedig napokig velünk marad bárhova megyünk is az interneten. A Youtube kifinomult algoritmusa, a véget nem érő hírfolyam és a streaming szolgáltatók okos ajánlásai pedig az interneten töltött időt növelték. 

Több idő, több megjeleníthető hirdetés, több pénz.

A modellel persze problémák is adódtak idővel. A figyelemgazdaság tervezői olyan termékeket hoztak létre, amelyek alapvető pszichológiai szükségleteinkre építettek, a bevételek növekedése mellett pedig olyan kellemetlenségeket okoztak, mint az átlagos koncentrálóképesség 12 másodpercről 8 másodpercre való csökkenése, a választásokat befolyásoló szűrőbuborékok vagy épp az álhírek gyors terjedése.

De vissza a tartalomkészítőkhöz és az ingyenes tartalmakhoz. 

Míg a figyelemgazdaság abszolút nyertesei az olcsó megjelenési helyhez jutó hirdetők és a adatokkal zsonglőrködő nagy technológiai vállalatok, addig ugyanez nem feltétlenül mondható el az internetre ingyenesen elérhető tartalmat feltöltő, majd azt hirdetésekkel monetizálni kívánó tartalomkészítőkre, különös tekintettel az online hírportálokra.

The New York Times és a digitális előfizetés

the new york times

A tradicionális újságok évekig ingyenesen elérhetővé tették tartalmaikat a weben, annak reményében, hogy az online hirdetésekből befolyó bevétel fedezni tudja a költségeiket. Ugyan az online hirdetési piac jelentős mértékben nőtt, azonban a hírportálok hirdetési bevételei nem tudták ellensúlyozni a papír alapú újságok csökkenő bevételeit. A hirdetésblokkolók széleskörű elterjedése sem segítette az újságokat, ugyanis a hirdetők a kattintott, vagy legalább megjelenített hirdetések után fizettek.

Az új modell nem csak az apró újságoknak jelentett pénzügyi gondokat. Az egyik legnagyobb múltra visszatekintő amerikai újság, a The New York Times sem tudta profitábilisan kihasználni az ingyenes tartalom és az online hirdetések kombinációját. A helyzet annyira rossz volt, hogy 2009-ben a Times eladta 225 millió dollárért a Time Square-n tornyosuló épületét, majd kibérelte a használt irodákat.

Változásra volt szükség, A The New York Times pedig nagy online médiumok esetében sosem látott új modell bevezetésébe kezdett. 2011-ben legelkötelezettebb olvasóiknak előfizetéses rendszert dolgoztak ki. 15$-ért négy hétig hozzáfért az előfizető a magazin minden online tartalmához, közben pedig bevezették az első nagy fizetési falat a fizetés nélkül böngészők felé. Egy felhasználó kezdetben 20 cikket olvashatott el ingyen (ma 5 cikket), további tartalmakat pedig csak előfizetés ellenében láthatott.

A változásnak nem csupán pénzügyi megfontolásai voltak, hanem az olvasók online tartalomhoz való viszonyát kívánták megváltoztatni. A modellváltást a kattintásoktól az értékes tartalom felé történő elmozdulásként magyarázta Dean Baquet vezető szerkesztő és Mark Thompson CEO.

„Elsősorban  előfizetéses szolgáltatásként tekintünk üzletünkre, amely megköveteli, hogy olyan újságírást és termékeket kínáljunk, amelyekért érdemes fizetni.”

A New York Times egy olyan időszakban vezette be elsőként előfizetési rendszerét, amikor még nem volt biztos, hogy az olvasók hajlandóak fizetni az előfizetés alapú online hírszolgáltatásért.

Az ingyenesen megtekinthető tartalmakat korlátozó fal bevezetése után ugyanazok az online hírportálok temették a Timest és az ambiciózus tervét, akik ma szintén korlátozott tartalommal és előfizetésekkel egészítik ki hirdetési bevételeiket. 

A modell, ami arra a feltételezésre épült, hogy az olvasók hajlandóak fizetni azért, amit értékesnek találnak, működött.  A tömegek helyett a kevesebb, de elkötelezett olvasó felé mozdult el a The New York Times és ezt az irányt azóta is tartja. 

2015-ben a NYT digitális olvasóinak 12 százaléka hozta a digitális bevételek 90 százalékát. Pénzügyileg is megtérülő volt kullancsok helyett (sok nem fizető, hirdetésekkel monetizált olvasó) a bálnákra (kevesebb, de többet fizető előfizetők) koncentrálni.

A digitális előfizetéses modell olyannyira bejött az amerikai újságnak, hogy 2020-ban története során először több bevételt realizált online előfizetésekből, mint printből. 2020 második negyedévében $185.5 millió dollár származott digitális előfizetésekből, míg $175.4 millió printből. Kilenc évvel a fizetési fal és az előfizetéses modell indulása után a New York Times 5.7 millió kizárólag digitális termékekre előfizető olvasóval rendelkezik, a terv pedig 10 millió előfizető 2025-re.

Infographic: The You will find more infographics at Statista

Magyar hírportálok és a fizetős tartalom

Politis

Az ország legnagyobb független hírportálja, az Index tulajdonosi szerekezetében történt változások miatt felállt a lap főszerkesztője és közösségi finanszírozással kívánt pénzt gyűjteni egy új, független lapra.

A cél 300 millió forint volt.

“Én azt gondolom, hogy van, lennie kell Magyarországon bőven több mint 30 ezer olyan embernek, aki elégedetlen a média, a nyilvánosság állapotával, és hajlandó is elfogadni, hogy ha változást és minőségi sajtót akar, fizetnie kell.”

Dudás Gergely

2017-et írunk, az ambíciózus cél mögé pedig 30.000 támogató helyett háromezernél csupán valamivel több patronáló csatlakozott. A Politis nem indult el.

HVG 360

2019 szeptemberében elindult a hvg360, a HVG nem fizető olvasóknak korlátozott formában megjelenő, előfizetéses modellre épülő terméke. 

Miért fizetnénk valamiért, ami ingyen is elérhető? Olvashatjuk a The New York Times új előfizetéses modelljét kritizáló kommentelőt 2011-ben. Nyolc évvel később itthon is kísérletet tettek a hirdetéseken alapuló modell lecserelésére, az oldalmegtekintés helyett a minőségi tartalom felé történő elmozdulásra.

“Mennyien ismerik fel, hogy az itt megjelenő cikkek mögött ugyanolyan munka van, mint a nyomtatott újságokban?”

Nagy Iván Zsolt, a hvg360 felelős szerkesztője

Nyolc hónappal a portál indulása után 15 ezer előfizetőnél járt a hvg360, ami arra enged következtetni, hogy Magyarországon is hajlandóak vagyunk fizetni az előfizetés hírszolgáltatásért.

Telex

Szkeptikus vagyok minden olyan digitális termékkel kapcsolatban, amelyet kizárólag magyaroknak készítenek, nem lehet fizikailag megfogni és nem ígéri a mérhetetlen meggazdagodás lehetőségét. 

Régóta fizetek digitális tartalmakért, környezetemben azonban senki mástól nem láttam ugyanezt. Az ekönyvek stagnálnak, ha drága egy szoftver, akkor letöltjük az ncore-ról, ha fizetőssé válik egy hírportál, akkor pedig keresünk ingyenes alternatívát. Legalábbis én ezeket a mintákat látom magam körül.

Ezért is voltam kíváncsi az ex-index szerkesztőség által indított új portál, a Telex közösségi finanszírozás kampányának eredményére. Nem titok, hogy a cikk alapgondolatát, a fizetős online tartalomhoz való viszonyunk változását is a Telex kampánya nyújtotta.

Nem leszek okos megmondóember. 

  • Nem fogom visszatekintve levezetni, hogy a New York Times előfizetéses modellje elkezdte kondicionálni az internetezőket arra, hogy az értékes tartalomért fizetni kell
  • Nem fogom azt írni, hogy a Politis még túl korai volt, mert sokkal több különbség van a Politis és a Telex kampánya között, mint 3 év (ebben a cikkben elég jól összefoglalták többek között hol hibázta el a Politis). 
  • Azt sem fogom írni, hogy a hvg360 bebizonyította, hogy a magyar olvasók is hajlandóak fizetni az értékes tartalomért.

A Telex-sztorit majd megmagyarázza valami nálam okosabb szaki, mert sokkal árnyaltabb annál, mint hogy hajlandó-e a magyar fizetni a contentért. Az biztos, hogy a cikk publikálásakor 30.000-nél is több támogatót sikerült összegyűjteniük a lap indulásához. 

Talán ez egy folyamat része. Talán a jövőben több előfizetői forrásból működő szerkesztőséget, portált, tartalomkészítőt fogunk látni. Én örülnék neki.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük