Lassan öt éve élünk Barcelona környékén. Valami okosabb subredditen olvastam, hogy ez az a pont, amikor az elhatározod, hogy megszoksz vagy megszöksz.
Sokak szerint ez egy hülye kérdés. Emberek Európából ide menekülnek, miért gondolkodna bárki azon, hogy ne maradna itt?
Én sem igazán gondolkodtam el rajta eddig. Azon sem, hogy milyen messzire kerültem otthonról. Hogy szeretnék-e így és itt megöregedni. Hogy látom-e a gyerekemet itt felnőni.
Viszont most, a négy hónapos apasági szabadságom harmadik hónapját taposva volt időm megállni közel tíz év folyamatos munka után, számot vetni az eddig magától értetődőnek tűnő döntéseinkkel, és kitalálni, merre van az előre.
Sokat noszogatott a gondolataim összeszedésére a lányom születése és annak a súlya, hogy a most hozott döntéseink már nem csak rólunk szólnak. Ha egyszer megkérdezi, hogy miért pont itt élünk, nem szeretném azt válaszolni neki, hogy „így alakult”.
Ez az esszé egy kísérlet a fenti kérdés megválaszolására.
Messziről indítok, mert a kontextus szerintem szükséges ahhoz, hogy a saját fejünkkel tudjunk gondolkodni róla.
Sosem voltam kalandor. Nem voltak világmegváltó terveim sem, és az értelmet inkább az értelmes munkában, mint annak helyében kerestem.
Az értelmes munkát sem gondoltam túl. Ma is csak annyit szeretnék, hogy legyen a munkámnak hatása, biztosítson egy kényelmes megélhetést, és közben ne drámázzon senki. Engedjenek dolgozni.
Pályaválasztásnál inkább az első kettőre optimalizáltam, de a B és C terv után Budapesten találtam magam. Az egyetem után rátaláltam a SEO-ra, ami hamar kipipálta az értelmes munka iránti igényemet. Olyan helyekre kerültem és olyan embereket ismertem meg, ahol dráma nélkül lehetett jó munkát végezni.
Az egyetlen dolog, ami hiányzott a pályakezdő évekből, az a kényelmes megélhetés volt.
Nem kellett luxus. Az utazás és más, kenyéren és vízen túlmutató hobbik sem vonzottak annyira, hogy minden pénzemet erre költsem. Volt viszont egy fixációm: szerettem volna egy saját otthont.
Több év munka után a matek még egy apró lakásra sem jött ki.
Ez különösen frusztráló volt a spóroló, megtakarításait befektető, munkában száz százalékot nyújtó és munka után saját projekteken dolgozó énemnek.
Ekkor jött egy lehetőség.
Akkori munkahelyemen együtt dolgoztam a barcelonai központban a cégcsoport keresőoptimalizálásáért felelős vezetőjével. Csapatot épített, és felajánlott benne egy helyet. Sosem voltam előtte Barcelonában, de ettől függetlenül nem volt nehéz meggyőzni.
Értelmes munka nagyobb hatással, napsütés és egy teljesen más ligában lévő fizetés, amivel már elérhető közelségbe került a saját otthon.
Olyan ajánlat volt ez, amit nem lehetett visszautasítani.
Nem láttunk előre a barátnőmmel, amikor kiköltöztünk, de tetszett az új életünk. Igyekeztünk évente többször meglátogatni a rokonokat, utaztunk, lakodalmat csináltunk otthon, és még egy kis fekete kutyával is bővült a családunk.
Közben dolgoztunk, és az évi pár szabadnappal repült az idő.
Szerettünk volna gyereket, de nekem kikötésem volt a saját otthon.
Ez idő tájt hazamentem előadni egy konferencián, és utána meglátogattuk a rokonokat. A konferencia előadói közül sokan hozzám hasonlóan külföldről jöttek, ami nem túl bíztató képet festette az otthoni lehetőségekről. A régi ismerősök panaszkodása sem villanyozott fel. A vonatunk a négyórás úton három órát késett, a Lidlben pedig meglepődve vettük tudomásul, hogy körülbelül minden drágább, mint nálunk.
Pár hónappal később elkezdtünk lakásokat keresni Barcelona agglomerációjában.
Nem menekültünk öt éve Magyarországról, viszont a helyzet azóta annyit változott, hogy felelőtlenség lett volna egyáltalán elgondolkodni a hazaköltözésen.
Én azért eljátszottam a gondatlan gondolattal. Pár Google-keresés és beszélgetés után viszont már nem tűnt annyira vonzónak. Kaptam egy állásajánlatot az aktuális fizetésem feléért, minimálbérre bejelentve. A sokféle lakástámogatás pedig annyira megdobta a Budapest környéki ingatlanárakat, hogy hasonló áron forogtak, mint Barcelona környékén.
Úgy éreztem, hogy a tények döntöttek helyettem.
Szóval vettünk egy lakást Spanyolországban.
Egyrészt egy régóta dédelgetett álmom vált valóra. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy ez az elköteleződés bezárja a fejemben a hazaköltözés képzeletbeli kapuját.
Talán azért is volt könnyű újra és újra Spanyolország mellett dönteni, mert egyik döntés sem tűnt véglegesnek.
Ha nem működik, hazamegyünk.
Ha meggondoljuk magunkat, eladjuk a lakást.
Ha elegünk lesz, keresünk munkát otthon.
Csakhogy az élet közben rétegenként rakódik egymásra. Előbb egy munka, aztán egy kutya, egy lakás, végül egy gyerek. Egyenként egyik sem zár be egy ajtót. Együtt viszont már egészen más súlya van annak, hogy merre indulunk tovább.
Részben azért maradtunk Spanyolországban, mert ez még mindig visszafordítható döntésnek tűnt. A lakásunk értéke várhatóan jobban fog nőni, mint ha otthon vettünk volna valamit. Emellett itt megmaradt a biztos állásunk, és többet tudtunk megtakarítani, mintha a magyar munkaerőpiaci kalandokra adtuk volna a fejünket.
De pont ez az opcionális jelleg hagyta nyitva a hazaköltözés kapuját.
És ezért pörgök még mindig rajta.
Miért gondolkodom továbbra is a hazaköltözésen, ha a legtöbb mérhető dologban a spanyol alternatíva jobb?
Mert született egy lányom.
Amíg ketten voltunk, a kérdés viszonylag egyszerű volt.
Hol tudunk jobb munkát végezni?
Hol keresünk többet?
Hol tudunk kényelmesebben élni?
Hol tudunk saját otthont venni?
Ezekre a kérdésekre Spanyolország többnyire jobb választ adott.
Egy gyereknél viszont már nem csak az számít, hogy nekünk hol jobb. Olyan dolgok kerültek a mérlegre, amelyeket korábban alig vettünk észre: nagyszülők, unokatestvérek, nyelv, gyerekkori emlékek, az, hogy mi lesz számára „otthon”.
És ezekre nincs olyan könnyen összehasonlítható szám, mint egy fizetés vagy egy lakás ára.
Abban biztos vagyok, hogy nekem és a feleségemnek jobb itt.
Azt is tudom, hogy az otthoni rokonoknak nehezebb.
Abban viszont korántsem vagyok biztos, hogy a nagyszülőktől és unokatestvérektől távol felnőni jó döntés-e.
Ahogy gazdagodik az életünk, annál kevésbé vagyunk mobilisak. Kutyával már körülményesebb volt repülni, mint ketten. A kutya-baba kombó pedig már egy logisztikai mestertervet igényel.
Bár a legjobb megoldás az lenne, ha többször látogatnánk haza, ez a gyakorlatban nehezen kivitelezhető.
A kiköltözés után viszonylag sokat utaztunk. Megnéztünk spanyol városokat, a Kanári-szigeteket, voltunk Portugáliában.
Viszont több olyan év is volt már, amikor a hazautazás és a munka annyi repüléssel járt, hogy elfáradtunk.
A hazarepülés volt a nyaralás.
És ez közben romantizálta is az otthont.
Nem akarom elfelejteni, hogy a jobb munka és így a nyugodtabb élet miatt vagyunk itt. A munkát csak akkor vehetnénk ki a kérdésből, ha a meglévő életünket átmentenénk egy saját házzal és egy csomó megtakarítással.
De már gondolatban is a hét szűk esztendőre optimalizálok, ami nem jó.
Félúton nem fogjuk átmenteni a meglévő életünket.
Mi is sokat változtunk.
Feleségem láthatóan boldogabb a nagyobb felelősséggel és megbecsüléssel járó munkájával.
Lányom minden nap változik, és az első emlékeit itt fogja megszerezni.
A házra és a stabilitásra azért is volt szükségem, hogy ne kattogjak azon, hogy mi lett volna, ha.
Van lehetőségünk változtatni. Most viszont már olyan pontokhoz érünk, ahonnan nehezebb visszafordulni.
Amikor megvettük a lakást, biztosak voltunk benne, hogy a lányomnak jobb, ha oda születik, ahol nagyobb biztonságot tudunk nyújtani neki. Nem egy fordított kulturális sokkot átélő párként, akik épp a külföldön felhalmozott tartalékaikat élik fel.
Amíg a baba olyan, mint egy krumpli, fontosabb, hogy nyugodt szülők és biztonság vegye körül, mint az, hogy hol szocializálódik.
Az már más kérdés, hogy pár év elteltével mi lesz neki a jobb.
Ha végleg maradunk, akkor egy olyan gyerekkora lesz, ami számomra ismeretlen.
És nem attól félek, hogy rossz gyerekkora lenne itt.
Inkább attól, hogy olyan gyerekkora lesz, amit én nem ismerek magam.
Mire iskolába kerül, három nyelven kell boldogulnia. Sosem fog hóesésben hazasétálni az iskolából, hétvégén nem fogja a mamánál tölteni az időt, fogalma sem lesz róla, mi az az Anyám tyúkja, és nem fog sötétedés után haza biciklizni.
Egy másik országban, falu helyett városban fog felnőni.
Ez nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, csak számomra ismeretlen.
Nem tudom automatikusan, milyen érzés három nyelv között felnőni. Nem tudom, milyen úgy hazamenni valahová, hogy az egyik szülődnek az otthon, neked pedig inkább nyaralás. És azt sem tudom, milyen úgy kapcsolódni a nagyszülőkhöz, hogy szeretitek egymást, de a hétköznapokból kimaradnak.
Ugyanakkor egy decemberi hétvégén húsz fokban kergetheti a kutyánkat a tengerparton, jobb oktatáshoz és egy, a miénknél sokkal pozitívabb világlátáshoz lesz hozzáférése.
Ezért nehéz a kérdés.
Nem azért, mert Spanyolország rossz lett.
És nem azért, mert Magyarország hirtelen jobb lett.
Hanem mert már nem ugyanazt optimalizáljuk.
Öt év után bennem van egy kicsit az „ez is kipipálva, mi jön most?” érzés.
Megtanultunk spanyolul, éltünk itt, vettünk házat, végigcsináltuk a terhesgondozást spanyolul, és most a védőoltások új szavait is ismerjük már.
Megugrottuk a léceket.
Elmúlt az újdonság varázsa, és jön a kérdés:
Akkor most itt fogunk élni?
Nem álmodozhatsz örökké egy távoli országról, ahol minden más lesz, mert egyszer csak már ott vagy.
És minden más.
Most már felelősséged van, hogy ebből hozd ki a legtöbbet.
Ez lett az új otthonod. Az előnyei belesimulnak a hétköznapokba, a hátrányai pedig időnként a hazaköltözés felé noszogatnak.
Közben az „otthon” szó is mást kezd jelenteni.
Mindig a rendelkezésemre álló ismeretek alapján igyekszem az adott pillanatban ideális döntést meghozni.
De ez nem jelenti azt, hogy egy egyszer meghozott jó döntés örökké jó marad.
Tervezni lehet a jövőt, de vannak események, amiket nem lehet előre látni. Változik a politika, a közbiztonság, a gazdaság, az időjárás. Változik egy város. Változik egy ország.
És közben változunk mi is.
Amikor kiköltöztünk, nem tudhattuk, hogyan fog változni Barcelona környéke, ahogy azt sem, hogyan változik majd Magyarország. Nem tudhattuk, hogy öt évvel később mi fog zavarni bennünket itt, és mi fog hiányozni otthonról.
Az időjárás is jó példa erre.
A mediterrán telek enyhék, cserébe a nyári nappalok forróak, és éjszaka sem gyakran hűl húsz fok alá. A magyar telek embert próbálóak, cserébe nyáron legalább az éjszaka hoz felüdülést.
Ez a nyár viszont borította a papírformát a hőhullámokkal mindkét oldalon. Olyan meleg volt, mint korábban szinte soha, amivel nehéz előre számolni, bárhol is tervez az ember.
Írom mindezt egy babával a mellkasomon, szabadságon, a négy fal közé zárt nyár után, ennek minden torzításával együtt.
Jól döntöttünk, amikor a maradás mellett döntöttünk?
Abszolút.
Változtak a prioritásaink azóta?
Természetesen.
Amíg nem köteleződtünk el Spanyolország mellett, jogos volt a „na, mikor költöztök haza?” kérdés, és én is csak fél lábbal terveztem itt.
Amióta téglákkal raktuk körbe magunkat, már eldőlni látszik ez a kérdés.
De nem szeretném azt hinni, hogy azért kell ugyanazt a döntést hoznunk újra és újra, mert egyszer már meghoztuk.
Öt éve jól döntöttünk, amikor kiköltöztünk.
Jól döntöttünk, amikor maradtunk.
Most pedig újra fel kell tenni ugyanazt a kérdést, csak már teljesen más életből.
Szóval mikor költözünk haza?
Most nem. Lehet, hogy soha nem is fogunk. De nem szeretném úgy élni az életünket, mintha ezt a kérdést egyszer és mindenkorra megválaszoltuk volna. Amikor majd megkérdezi a lányom, hogy miért pont itt élünk, szeretnék egy önazonos választ adni neki. Nem csak annyit, hogy így alakult.