Reggel olvastam egy amerikai író „apró szabályaim az élethez” című cikkét, ahol olyan mundén preferenciáiból vezeti le a világképét, mint például, hogy mindig vigyél virágot vendégségbe — legyél figyelmes —, ne kapcsold fel a nagy lámpát — értékeld a titokzatosságot —, és legyen otthon mindig nasi — legyél felkészült.
Kavarog egy rakás apró gondolat a fejemben, amelyek még nem álltak össze különálló esszévé, de mégis többek kósza gondolatoknál. A szabályos cikkből inspirálódva gondoltam, megosztom veletek az én látszólag ésszerűtlen szabályaimat az élethez.
Nem gondolom, hogy mindenkinek így kellene élnie. Azt sem, hogy minden helyzetben működnek. Némelyik mögött van valami nagyobb gondolat, mások mögött csak egy banyatank vagy egy adag kreatin.
1. Ha valami tetszik, mondd ki
Nagyon fura kapcsolatom volt sokáig a szép dolgokkal. Csóró egyetemistaként Zuglóban sétálva, amikor a feleségem felhívta a figyelmemet egy szép házra, nekem is tetszett, mégis szükségét éreztem, hogy lehúzzam.
„Milyen előnytelen ez a szín. Ezt a teraszt én biztos nem oda tettem volna. Ennyi pénzért még jóhogy szép.”
Sok dologgal volt ez így. Amikor valaki megdicsért valamit vagy valakit a környezetemben, azt automatikus felkérésnek tekintettem egy versenyre. A szép házakat meg kell venned, ha pedig egy focista szép gólt lőtt a Bajnokok Ligájában, akkor az nyilvánvalóan a te középszerű pontrúgó képességeidre mért csapás.
Idővel rájöttem, hogy a világ nem körülöttem mozog. Rendben van, sőt kívánatos, hogy olyan ízléses villákat csodáljunk, amelyekben sosem fogunk lakni. Mások képességei pedig tőlünk függetlenül is értelmezhetők.
Miután már nem személyem elleni sértésnek vettem mások dicséretét, egy következő szint volt, amikor megtanultam nemcsak értékelni, hanem szóvá is tenni a szépséget. Mert az, hogy az autód kivételesen szép, a cikked polgárpukkasztóan jó, vagy a házad kiforrott stílusra utal, felmerülhet a kis fejemben, de kimondva a te napodat is szebbé teszi.
A kritika valamiért könnyebben kicsúszott korábban a számon, mint a dicséret, pedig egy szép szó többet ér, és semmivel nem kerül többe.
2. Legyél önazonos, és ne várj semmit cserébe
Itt, ahol élünk, teljesen természetes, hogy ha két ember elmegy ebédelni, a végén felezik a számlát. Nekem viszont többször volt olyan, hogy valakit szívesen meghívtam volna. Talán azért, mert korábban segített valamiben, talán csak azért, mert úgy éreztem, szeretném én fizetni az ebédet.
Aztán jött a megszokás, feleztünk, én pedig hazamentem, és rosszul éreztem magam. Nem azért, mert a másik bármit rosszul csinált volna, hanem mert én nem azt tettem, amit igazából szerettem volna.
Azóta próbálok egy egyszerű kérdést feltenni magamnak:
Amikor ma este hazaérek, melyik döntéssel fogom jobban érezni magam?
Nem mindig az önazonosság az első. Egy esküvő például nem rólam szól. Ha az alkalom öltönyt kíván, akkor felveszem akkor is, ha legszívesebben pólóban ülnék végig. De rengeteg hétköznapi helyzetben nincs valódi szabály. Csak megszokások vannak, amelyekhez azért igazodunk, mert mások is ezt csinálják.
Ha szeretnél meghívni valakit ebédre, hívd meg. Ha szeretnél mondani valakinek valamit, mondd el. Ha szeretnél segíteni, segíts, anélkül hogy bármit várnál cserébe.
3. Nem az számít, mit tettél. Az számít, hogyan érezte magát a másik
Amikor még Budapesten laktunk, egyszer családtagok jöttek hozzánk látogatóba. Nagyon készültem. Megterveztem, mit főzünk, hol ebédelünk, hova megyünk. Kinéztem programokat, helyeket, nagyjából mindent, amiről azt gondoltam, hogy majd jó élmény lesz nekik.
Papíron mindent megtettem azért, hogy jól érezzék magukat. Csakhogy közben túlszerveztem az egészet. Én feszültté váltam, ők pedig megérezték ezt.
Ez azért érdekes, mert ilyenkor nagyon könnyű elkezdeni védekezni. De hát megszerveztem mindent. Főztem. Kerestem programot. Tényleg azt akartam, hogy jó legyen.
Csakhogy ezek mind rólam szólnak. Arról, hogy én mit tettem, nem arról, hogy a másik hogyan élte meg.
Gyakran van a fejünkben egy előre elkészített forgatókönyv arról, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy jól érezze magát. Aztán olyan erősen ragaszkodunk ehhez, hogy közben magáról az emberről feledkezünk meg. Lehet, hogy nincs szüksége még egy programra. Lehet, hogy beszélgetni szeretne. Lehet, hogy pihenni. Lehet, hogy egészen másra, mint amit én két nappal korábban kitaláltam neki.
A szándék számít, de a végeredményt nem írja felül. Ha azt szeretném, hogy valaki jól érezze magát velem, akkor a mérce végül nem az, hány dolgot tettem érte, hanem hogy jól érezte-e magát.
4. Ne rombold le mások világképét, ha nincs helyette jobb ajánlatod
Fiatalabban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy kinek van igaza. Most egyre inkább annak tulajdonítok jelentőséget, hogy mi történik azután, hogy kimondtuk az igazunkat.
Vegyünk egy vallásos embert, aki hisz Istenben, reményt talál benne, közösséget kap tőle, és látszólag rendben van az életével. Mellette állhat egy ateista, aki tökéletesen meg van győződve arról, hogy Isten nem létezik.
Lehet, hogy igaza van. De ha az egész hozzájárulása annyi, hogy elveszi a másik ember hitét, utána pedig ott hagyja ugyanott, csak kevesebb reménnyel, akkor nem vagyok biztos benne, hogy bármi hasznosat tett.
Ugyanez kevésbé fennkölten is előfordul. Például a fogyókúráknál.
Kívülről könnyű megmondani valakinek, hogy nincs szüksége csodaporra, vibrációs gépre vagy éppen az aktuális divatdiétára. „Egyél kevesebbet és mozogj többet.” Lehet, hogy biológiai értelemben ez tökéletesen igaz.
Csak éppen semmit nem tudsz arról, hogy az illetőnek milyen a kapcsolata az étellel. Miért eszik. Miért nem mozog. Mivel próbálkozott korábban. Mi működik számára és mi nem.
Ha tényleg segíteni szeretnél, az egészen más. Akkor mellé állsz. Elmész vele sétálni. Megmutatod, hogyan eddzen. Főztök valamit. Segítesz olyan rendszert kialakítani, amit hónapok múlva is képes követni.
De az, hogy „ez hülyeség”, nem segítség.
Sokszor jobb, ha az ember saját maga kergeti a szellemeit, utoléri őket, és rájön, hogy nem volt mit megmarkolni. A saját tapasztalat néha sokkal erősebb, mint bármilyen érv, amit én kívülről rá tudnék erőltetni.
Nem kell minden tévedést kijavítani. Főleg akkor nem, ha csak rombolni tudsz, építeni nem.
5. Mindig legyen valami a naptáradban, amit vársz
Az utazás egyik legjobb része gyakran az utazás előtt történik. Amikor már megvan a jegy, nézegeted a helyeket, és tudod, hogy három hét múlva elmész. Valami ott van előtted a jövőben, és lassan közeledsz felé.
Néha azt érzem, hogy ez a várakozás legalább akkora hatással van a közérzetünkre, mint maga az esemény. Ezért nem csak utazásokat érdemes várni.
Lehet egy hétvégi kirándulás az erdőben. Egy reggeli egy olyan helyen, ahol óriási palacsintát adnak. Egy jiu-jitsu edzés két hónap kihagyás után. Vagy egy könyvesbolt.
Nem is feltétlenül azért szeretek könyvesboltba menni, mert kinéztem egy konkrét könyvet. Szeretem végignézni az új megjelenéseket, leemelni a könyveket, belelapozni, megnézni a borítókat, érezni a könyvek szagát.
Nem kell nagy dolognak lennie. A lényeg, hogy legyen valami a közeljövőben, amire jó érzés ránézni a naptárban.
Ha nincs, teszek bele valamit.
6. Egy bevásárlás, egy nasi
A Covid után vettük észre, hogy kicsit elszaladt velünk a nassolás. Sokat voltunk otthon, és az ember meglepően sok időt képes azzal tölteni, hogy kinyitja a hűtőt.
Én különösen szeretem az édességet. Ha van otthon csoki, meg fogom enni. Ha van fagyi, jó eséllyel azt is.
Ezért bevezettünk egy szabályt: egy bevásárlás, egy nasi.
Lehet csoki, chips vagy fagyi, de egy.
Nem azért, mert ezek tiltott ételek. Pont ellenkezőleg. Azért működik, mert nincsenek betiltva. Tudom magamról, hogy szeretem őket, és azt is, hogy hajlamos vagyok többet enni belőlük, mint amennyit szeretnék.
Ezért nem minden egyes este akaraterővel próbálom eldönteni, hogy megegyem-e a következőt. A döntés korábban történik, még a boltban. Ha nincs otthon három tábla csoki, este tízkor nem kell eldöntenem, hogy megeszem-e a harmadikat.
Nem kell minden problémánkat önfegyelemmel megoldani. Néha egyszerűbb úgy berendezni a környezetünket, hogy kevesebbszer kelljen erősnek lennünk.
Az egészséges korlátok szükségesek a végtelen lehetőségek világában.
7. A banyatank nem menő, de cipekedni sem
Magyarországon a gurulós bevásárlótáskát banyatanknak hívjuk. Már a név sem segít az imidzsén.
Amikor Budapesten éltünk, nekem eszembe sem jutott volna használni. Inkább cipeltem két nagy szatyrot a buszon, mint hogy magam után húzzak egyet.
Aztán Spanyolországban feltűnt, hogy itt senkit nem érdekel. Nem csak idősek használják, hanem fiatalok is. Némelyik bevásárlóközpont előtt még külön parkoló is van nekik, ahol le lehet zárni őket.
És egyszer csak egészen nevetségesnek tűnt az egész korábbi gondolkodásom. Miért cipelek két nehéz táskát a hőségben csak azért, mert attól tartok, hogy egy random ember az utcán esetleg nem tart elég menőnek?
A banyatank funkciója, hogy ne kelljen cipekedni. Ezt a funkciót egészen jól teljesíti.
Azóta egyre több dolognál próbálom feltenni ugyanezt a kérdést: működik?
Nem azt, hogy hogyan néz ki. Nem azt, hogy mások mit gondolnak róla. Hanem azt, hogy elvégzi-e azt a feladatot, amire szükségem van.
A forma fontos. Csak nem mindig fontosabb a funkciónál.
8. Öntsd a kreatint a szádba
Amikor elkezdtem kreatint szedni, megpróbáltam kulturáltan csinálni. Először szörpös vízbe kevertem.
Csak a kreatin rosszul oldódik, úgyhogy a végén maradt egy édes lötty, furcsa fanyar utóízzel és apró szemcsékkel, amelyek ropogtak a fogam alatt.
Utána kávéba tettem. Ettől lassan megutáltam a kávét.
Végül kipróbáltam azt, ami elsőre a legprimitívebb megoldásnak tűnt. Fogtam a mérőkanalat, a port közvetlenül a számba öntöttem, ittam rá vizet, és kész.
Pár másodperc.
A radikálisabb megoldás lett a legkíméletesebb.
Vannak dolgok, amelyeket annyira megpróbálunk kellemesebbé, elegánsabbá vagy kényelmesebbé tenni, hogy a kerülő végül rosszabb lesz, mint maga a kellemetlenség.
Néha jobb öt másodpercig szenvedni, mint öt percig kerülgetni a szenvedést.
9. A kávét feketén, a krémesből kettőt
Édesszájú vagyok, mégis feketén iszom a kávét.
Nem azért, mert különösen fegyelmezett lennék. Ha krémest eszem, gond nélkül kérek kettőt.
Egyszerűen szeretem a kávé keserűségét. Ha cukrot teszek bele, elveszek abból, amiért eredetileg megittam. A krémest viszont azért eszem, mert édes. Ott nincs értelme úgy tenni, mintha nem ezért lennék ott.
Talán ez a legkevésbé komoly szabály az összes közül, de valamiért szeretem. Ha valamit a saját ízéért szeretek, nem akarom eltompítani.
A keserűnek nem kell egy kicsit édesebbnek lennie. Az édesnek pedig nem kell szégyenkeznie azért, mert édes.
Nem kell mindent középre húzni. Néha két, egymásnak látszólag ellentmondó preferencia tökéletesen megfér ugyanabban az emberben.
Nem tudom, mi köti össze ezeket azon kívül, hogy valamikor mindegyik megoldott egy apró problémát az életemben. Talán tíz év múlva néhányon nevetni fogok. Talán lesz helyettük húsz új.
Addig viszont kimondom, ha valami tetszik. Meghívom ebédre azt, akit szeretnék. Nem próbálok mindenkit meggyőzni az igazamról. Teszek valamit a naptáramba, amit várok. És nem cipelek két szatyrot csak azért, mert a banyatank nem menő.
A kávét pedig továbbra is feketén kérem. A krémesből lehet kettő.