Gyerekként egy bölcs, karizmatikus, néha gondterhelt, de mindig humoros pasast képzeltem el az USA elnökének. Egy elfoglalt, testőreivel reggelente kocogó politikust, akinek apró gesztusai a világot jelentik egy kisiskolásnak. Persze ezt az ideát nagyrészt akciófilmek, vígjátékok és thrillerek alakították.
Nem voltam már kisiskolás, amikor Barack Obama-t az USA 44. elnökének választották. Különösebben nem érdekelt a politika 2008-ban, viszont nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy először találkozott a fejemben élő naiv elnöki kép a megválasztott elnök személyével.
A motivációs videóval felérő beszédein túl azonban csak kulcsszavakat tudtam társítani az Obama-adminisztrációhoz: gazdasági válság, egészségbiztosítás, Oszáma bin Láden. Obama második ciklusa után az amerikai politika háromszázhatvan fokos fordulata és Donald Trump megválasztása rávilágított, hogy inspiráció, karizma és kemény munka ide vagy oda, az amerikaiak nem feltétlenül elégedettek Barack Obama elnökségével.
Messze vagyunk az Amerikai Egyesült Államoktól és jóval csekélyebb a jelentősége annak, hogy épp ki az USA megválasztott elnöke, mint azt a választások előtt a szakértők gondolják. Mégis érdemes egy politika iránt közömbös olvasónak is kezébe venni az Egy ígéret földje című könyvet.
Barack Obama elnöki memoárja inspiráló, ugyanakkor illúzióromboló. Inspiráló, mert megosztja velünk gyerekkorának meghatározó pillanatait, a világlátását formáló személyeket és eseményeket. Beenged minket a kulisszák mögé és leírja azokat az aggályokat és megosztja azokat az erkölcsi harcokat, amelyeket elnökként nem mondhatott ki és amikbe nem avathatotta be a választókat.
A memoár illúzióromboló is. Túlzónak bizonyulnak a katasztrófafilmekből ismerős szupertitkos high-tech válságszobáról gondolt elképzeléseink, amikor egy jellegtelen tárgyalóba csöppenünk Obamával együtt. A kártyavár című sorozatot idéző elkeseredés fog el a lobbisták, a média, az önérdekkövető és a következő választásra gondoló politikusok nyilvánosság számára láthatatlan háttéralkujai miatt. Megosztja velünk saját hibás döntéseit, megbánt kompromisszumait és folytonos kétségeit is az exelnök.
A memoár egy politika iránt kicsit sem érdeklődő olvasónak is érthető, azonban részben ez a könyv gyengéje is. A rasszizmusról szóló párbeszédet az első telepes hajók érkezésétől, a közel-keleti konfliktusokat négy generációval korábbról kezdi Obama. Az elnyúló mesék mellett a szakpolitikai kérdéseket is bő lére ereszti a volt elnök: a pénzügyi válság és az amerikai egészségüggyel foglalkozó fejezetek eléggé kiselőadásosra sikerültek, mintha egy elnöki felkészítőt olvasnánk.
A politika iránt közömbös olvasó valószínűleg nem egy 700 oldalas memoárral fogja kezdeni az “ismerkedést”, míg egy olvasott érdeklődőt nagy valószínűséggel untatni fog Obama könyvének néhány bekezdése.
A kötet gyenge pontjai azonban eltörpülnek a történelmi, politikai és erkölcsi leckék mellett, amelyet kiolvashatunk Obama soraiból. Világnézettől és politikai hovatartozástól függetlenül tanulhatunk Obamától. Ha mást nem, azt, hogyan lehet felvállalni hibáinkat. A kudarcokat sikerként tálaló kormányzati dezinformáció, az álhírek és a hagyományokat Twitter (vagy Facebook) elérésre cserélő politikusok korában kellett ez a könyv, mint egy falat kenyér.
De mégis milyen leckékről beszélek? Mutatok néhány példát idézetek és apró kommentárok segítségével:
A túlzott elvárásokról
Nagy változásokat, a hagyományos politika megreformálását, a szegregáció visszaszorítását, az egészségügy megfizethetővé tételét, munkahelyek teremtését és sok mást vártak a választók 2008-ban Obamától.
“…üres vászon voltam, amelyre az ideológiai spektrum bármely pontján elhelyezkedő szavazók rávetíthették saját, változásról szóló elképzeléseiket.”
Barack Obama már a megválasztása előtt félt, hogy nem fog megfelelni a felé támasztott elvárásoknak és félelme később be is igazolódott. Valójában az üres vászon, a puszta jelenlétével gerjesztett remény volt az, ami miatt megválasztották. Később ugyanezen magas elvárásokat generáló remény miatt érezte úgy sok amerikai, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az elnök.
Rossz célokról és az egóról
Mielőtt elnyerte a Demokrata Párt elnökjelöltségét, a politika több szintjén is megmérette magát Barack Obama és nem kerülték el a kudarcok sem. Amikor alulmaradt az Amerikai Egyesült Államok Képviselőházának székéért folytatott versenyben, a következőket írta:
“Életemben talán először éreztem úgy, hogy rossz irányba indultam: szélmalomharcra pazaroltam energiáimat és optimizmusomat, amelyeknek azt hittem bővében vagyok; elfecséreltem a bennem rejlő potenciált. Ami pedig még rosszabb, rájöttem, hogy nem a világ megváltoztatásának valami önzetlen álma sarkallt a képviselőválasztáson való indulásra, hanem korábbi döntéseim igazolásának kényszere, vagy az egóm simogatása, netán az azok iránti irigység elnyomása, akik elérték, amit én nem.”
A könyv olvasása közben egy átlagos életrajzi könyvtől is sokkal gyakrabban magamra ismertem. Hasonló kételyek, hétköznapi problémák, az elvárásoknak való megfelelés.
“Néha úgy éreztem, mintha elragadott volna az áradat, és mások elvárásai sodortak volna magukkal, mielőtt világosan meghatározhattam volna a sajátjaimat.”
Számítások helyett meggyőződés
“Favs (Obama szövegírója) felvázolta, hogy nemzetként milyen kihívásokkal állunk szemben a háborútól kezdve az éghajlatváltozáson át az egészségügy megfizethetőségéig, és rámutatott egy új, határozott vezetés szükségességére, megemlítve, hogy a párt a múltban mindig akkor volt a legerősebb, ha „nem felmérések, hanem elvek… nem számítások, hanem meggyőződés alapján” vezették.”
Bár harciasnak és reményt keltőnek hangzanak a fenti sorok, azonban a beszéd, amelyből kiragadták pontosan közvéleménykutatások és felmérések alapján készült. De nem is ez a lényeg.
Beszédeivel a legnagyobb elnökökhöz hasonló hatást ért el Obama. Sokszor nem is az számított, amit tett, hanem az, ahogyan az emberek érezték magukat tőle. Ez a hatás pedig a könyv lapjain keresztül is érződik.
A közösségi médiáról
A 2008-as választás volt az első első alkalom, amikor egy jelölt hatékonyan használta a közösségi médiát kampánya során. Bár Obama megválasztása után több szakértő is rávilágított a közösségi média és a technológia egyre nagyobb szerepére a demokratikus választásokban, azonban az arab tavasz eseményei, a számtalan politikai startup felbukkanása és Donald Trump tweetjei után a 2008-as eseményeken már csak mosolyogni tudunk.
“Ekkor még nem is fogtam fel igazán, milyen könnyen formálható ez a technológia; milyen gyorsan sajátítják majd ki üzleti érdekek és jól bebetonozott hatalmak; milyen egyszerűen használható az emberek egyesítése helyett a megosztásukra és figyelmük elterelésére; és hogy egy napon ugyanazokat az eszközöket, amelyek engem bejuttattak a Fehér Házba, éppen az általam képvisel elvek ellen vetik majd be.”
Donald Trump azonban a Twittertől függetlenül feltűnt a politikai színtéren a nézettséget priorizáló TV csatornáknak hála. Valójában a médium Trump esetében nem is feltétlenül fontos. Inkább az általa piacra dobott árura érdemes figyelni:
“Csak annyit tudtam, hogy ő (Donald Trump) egy külön műsorszám volt, és 2011-ben az Amerikai Egyesült Államokban ez egyfajta hatalmat jelentett. Olyan árut dobott piacra, amely bármennyire értéktelen is, mégis napról napra nőtt a kereslet iránta.”
Olaj, terrorizmus, diktátorok
“Az Egyesült Államok közel-keleti politikája legalább fél évszázadon át kizárólag arra összpontosított, hogy fenntartsuk a térség stabilitását, megelőzzük az olajellátás akadozását, és megakadályozzuk ellenlábasaink (először a Szovjetuniót, később Iránt) befolyásuk kiterjesztésében. A szeptember 11-ei események után mindezek mellett a terrorizmusellenes küzdelem vette át a főszerepet. Céljaink elérése érdekében pedig diktátorokkal szövetkeztünk.”
Az elnöki memoár első felében a fiatal Barack Obama szörnyülködve tekint a vietnámi háborúra, megrökönyödik az aktuális adminisztráció külpolitikai kompromisszumain és a demokrata értéket sokszor felülíró gazdasági érdekeken.
Később, amikor az elnöki székben ő maga hozza meg ugyanazokat a döntéseket rádöbbenünk, hogy remény és inspiráció ide vagy oda, a helyzet alig változott.
A sorsról
“Az igazat megvallva sohasem hittem túlzottan a sorsban. Zavar ugyanis, hogy a lecsúszottak a sorsszerűséggel igazolják a beletörődést, a hatalmasokban pedig önelégültséget szül.”
Egy ígéret földje vélemény
A kritika során kiemelt gondolatoknál sokkal többet adott Barack Obama elnöki memoárja. A néhol nyakatekert mondatokat, információdús bekezdéseket és történelmkönyvszagú fejezeteket kellemesen ellensúlyozzák a volt elnök vallomásai, személyes anekdotái és életbölcsességei.
A terjedelmes könyv egy átlagos önéletrajznál szárazabb (mivel valójában nem is önéletrajz), de még mindig megmarad egy olvasmányos kötetnek.
Ha érdekelnek a közügyek, a nemzetközi kapcsolatok, a sorsról való filozofálás, esetleg fogékony vagy az életünket felforgató gazdasági és társadalmi változásokra, akkor Barack Obama Egy ígéret földje című könyvét jó szívvel ajánlom!
Szeretném tudni, hogy mikorra várható a második kötet? Köszönöm, ha valaki segít.