A családomban van egy játék: időnként elszimuláljuk, ki mit tenne, ha megnyerné a lottót. Nem szeretem ezt a gondolatkísérletet, mert én borzasztó lottónyertes lennék. A sokak számára a siker fokmérőinek számító sportkocsik, villák és világ körüli utazások sosem dobbantották meg a szívemet. Fontos számomra is, hogy legyen fedél a fejem fölött, és jusson kenyér az asztalra, de az alapvető szükségletek kielégítése után mindig fúrni kezdi az oldalamat a kisördög. Nekem jobban számít, hogy én érjek el valamit, a lottó pedig olyan, mint amikor az osztálytársad átnyújtja az A4-es papírra feljegyzett csalókódokat a GTA: San Andreashoz. Ugyanaz a játék marad, de a korlátokat eltörölve inkább kaotikus lesz, mint élvezetesebb.
Ambicionista vagyok. Nem elégszem meg a minimummal. Nehezen viselem a középszerűséget, és mindig egyszerre több célom van. A Google szerint az ambiciózus szó jelentése nagyratörő, becsvágyó, törekvő. Ezek egyike sem fedi le teljesen az én ambíciófelfogásomat, amelyet sok megküzdési mechanizmus formált, de mára, úgy érzem, kiforrott annyira, hogy egy személyes esszében is megpróbáljam szavakba önteni. Ez egy jó gyakorlat számomra: összefoglalni a gondolataimat, megnevezni a sémákat, amelyek formálták a világlátásomat, és pillanatképet készíteni arról, mit tekintek értelmes munkának és boldog életnek életem ezen szakaszában.
Nemrég olvastam, hogy megszűnnek a megyei napilapok, köztük a Kelet-Magyarország is. Gyerekkoromban a szüleim sok éven át járatták az újságot, amelynek a horoszkóp, a napi vicc és a Garfield-képregény háromszögén kívül volt számomra még egy fontos eleme: a Csupa Ötös. Minden évzáró után heteken át külön oldalon listázták a színötös kisiskolások nevét és portréját. Miután beküldtük az igazolványképemet és a bizonyítványom másolatát, volt miért mindennap kinyitni az újságot: rejtély volt, hogy a több száz gyerek közül mikor kerülök sorra. Minden évben adtak valamilyen menő jutalmat is, például állatkerti vagy aquaparki belépőt, ami még inkább megerősítette a kis csupa ötösöket abban, hogy ez jó biznisz.
A csupa ötösség szép gyerekkori emlék, viszont mint koncepció óriási hülyeség. Mint a legtöbb kisiskolásban, bennem is dolgozott a megfelelni akarás. Amikor tájképfestésre négyest kaptam rajzórán, akkor a „Miért csak négyes?” kérdésre nem volt elég nagy arcom azt mondani, hogy azért, mert egy tehetséges hároméves lábbal jobban rajzol, mint én kézzel. Ehelyett lefestettem ötven fát, hogy biztosan megugorjam az egyébként nevetségesen alacsony lécet.
A megfelelni akarás az életem legtöbb területén perfekcionizmushoz vezetett. Ha mindenből ötösnek kell lennem, akkor magától értetődik, hogy mindenből jónak kell lennem. Mivel a szülők és a tanárok is folyton hasonlítgatnak — „Kettes lett a témazáróm.” „De mindenki másnak is kettes lett.” „Gazsinak akkor miért lett ötös?” —, öntudatlanul én is elkezdtem ugyanezt csinálni. Ez pedig azt jelentette, hogy nem elég ötösnek lenni: mindenkinél jobbnak kell lenni mindenben.
Szerencsére ez a perfekcionista korszakom nem tartott sokáig, bár a nyomait máig felfedezem magamon. Idővel mindannyian specializálódunk, és egyre többet számít a genetikánk meg az érdeklődésünk is. Egyszerűen el kellett fogadnom, hogy zömök lábaimmal nem leszek magasugró világbajnok, és énekórán is inkább az igyekezetemet értékelték, mint a produkciómat.
Amint rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok mindenben jó, elkezdhettem azon gondolkodni, melyek azok a területek, amelyeken viszont igen. Megtanultam megválasztani a csatáimat, és szelektíven lettem ambiciózus, ami szerintem már sokkal egészségesebb hozzáállás. Azokra a tantárgyakra és célokra fókuszáltam, amelyek érdekeltek, és amelyekhez volt tehetségem. A számomra érdektelen tantárgyakra pedig a lehető legkevesebb időt szántam.
Bár unalmas lehet tantárgyakról és jegyekről olvasni, engem nagyban befolyásolt ez az időszak. Strukturált közegben tanultam meg, mire érdemes fókuszálni, és mit kell elengedni. Ezért is volt furcsa érzés az évtizedes struktúrából kilépni a munka kaotikus világába. Bármennyire is igyekszik a legtöbb cég optimalizálni a gyakornoki és onboardingprogramját, a valóságban az újonnan csatlakozó kollégát gyakran beküldik a dzsungelbe egy rozsdás bozótvágó késsel, és remélik, hogy életben marad.
Idővel rá kellett jönnöm, hogy engem az mozgat, ha a munkámnak van eredménye. A munkapiramis első szintjén „alacsony státuszból kis hatást” tudtam elérni. Egyrészt nem volt elég tapasztalatom ahhoz, hogy valóban működő stratégiát alkossak marketing-tanácsadóként, másrészt sok olyan ügyféllel dolgoztam, akik nem is akartak marketingstratégiát. Egyszerűen volt felesleges pénzük, amelyet tanácsadásra költhettek.
Az évek során olyan projekteken is dolgoztam, ahol megfogadták a tanácsaimat, így éles környezetben tanulhattam meg, mi működik és mi nem. Ezzel „alacsony státuszú, nagy hatásra képes” tanácsadó lettem, még mindig ugyanazon a munkahelyen. Mindig is szerettem bepiszkolni a kezemet — a szó szakmai értelmében —, és élveztem, hogy a munkámnak végre van hatása.
Viszont hiába a nagy hatás, ha a fizetés a fedél és az étel biztosításán kívül nem sok mindenre elég. Ezért az anyagi megbecsülésre optimalizálva, a potenciális hatásomat figyelmen kívül hagyva váltottam munkát. Így próbálhattam ki, milyen „magas státuszból” — értsd: több pénzért — kis hatást elérni.
A saját bőrömön tanultam meg, hogy az anyagi megbecsülés önmagában nem elég, de a munkám hatása is fontos számomra. Ezért a következő és azóta minden küldetésemet ezzel a két feltétellel a fejemben választom ki. Persze ez idealizált állapot. Más országba költöztem azért, hogy mindkét kritérium teljesüljön, közben pedig lemondtam az élet más fontos dolgairól. Bizonyos helyeken és munkakörökben az ember gyakran kénytelen választani. Én mindenesetre mindig a hatást választanám először, annak tudatában is, hogy elégedettséggel nem lehet jóllakni.
Ambiciózus énünk elvonszolta lusta fenekünket egy olyan helyre, ahol professzionális értelemben adnak a szavunkra és megbecsülnek. Ez az ambíció csúcsa, nem igaz? Tapasztalatom szerint minden egyes igény kielégítése után felüti a fejét egy újabb kósza gondolat, egy újabb szükséglet, amelyet korábban luxusnak gondoltunk. Az én utam elég jól ráilleszkedik a Maslow-piramisra: az értelmes munka biztosítja a fiziológiai és biztonsági szükségleteket, a valahová tartozás érzését megkapja az ember a családjától és a barátaitól, majd — nagy meglepetésemre — ezek után tényleg elkezdi szúrni az oldalát az elismerés iránti igény.
Sosem foglalkoztatott különösebben a számomra fontos embereken kívül mások véleménye. Az iskolás évek után az erőfeszítéseim konkrét célok elérésére irányultak. Ha ehhez szükségem volt mások támogatására vagy elismerésére, igyekeztem megszerezni, de az elégedettségem nem a véleményüktől függött. Úgy gondoltam, hogy az elégedettség magából a tevékenységből és annak hatásából ered, nem pedig abból, hogy mit gondolnak róla az emberek.
A hétköznapokban azonban újra és újra bebizonyítom magamnak, hogy igenis érdekel mások véleménye. A munkában egy ideje elkezdtem dokumentálni az eredményeimet. Nemcsak azért, hogy nyoma legyen a hatásomnak, hanem mert titkon jólesnek a gratuláló üzenetek. Már lassan egy éve járok brazil jiu-jitsura, és nem akkor hagyom el a legnagyobb mosollyal a matracot, amikor sikerült valakit feladásra késztetnem, hanem amikor egy magasabb öves jól elver, majd megjegyzi, hogy sokat fejlődtem. Ezt az esszét is a fiókban tarthattam volna, de szeretném, hogy elolvasd, és titkon remélem, hogy tetszeni fog.
Számomra az ambíció ma már nem azt jelenti, hogy mindenkinél jobb akarok lenni mindenben. Inkább azt, hogy megtaláljam azokat a területeket, amelyek számítanak nekem, és ahol a munkámnak valódi hatása lehet. Közben pedig egyre kevésbé próbálom letagadni, hogy ehhez mások elismerésére is szükségem van. Talán nem az a cél, hogy teljesen függetlenné váljak mások véleményétől, hanem hogy tudjam, kiknek a véleménye fontos számomra, és miért.