Nem vagyok az a fajta, aki egy kétórás vonatút során elmeséli az életét a négyes ülésben vele szemben ülő néninek. A blogon megjelent cikkeim nagy része is könyvek összefoglalója vagy az útközben megismert eszközök ajánlója, némi személyes tapasztalattal színezve. Egy időben furcsálltam is, hogy egy személyes blogon milyen keveset írok a saját gondolataimról. Ez később megváltozott, a többet belőlem megmutató tartalmak azonban olyan platformokra kerültek, mint a Substack.
Amikor megérkezik a tárhelyszolgáltató éves számlája, néha elgondolkodom, van-e értelme fenntartani a blogot. Ez az én fejlődéstörténetem, amelyet már csak a kezdeti években beletett munka miatt is szeretnék életben tartani. Az éves számvetések mégis mindig elgondolkodtatnak a blogolás értelméről. Korábban már többször írtam a fióknak „miért éri meg online írni?” típusú cikkeket, de valahányszor felvetődik ez a kérdés, a válaszom egy kicsit megváltozik.
Nem szeretek túl sokat megosztani magamról. Facebookon például csak az anyakönyvezéssel járó eseményekről teszek közzé egy-egy képet, és egyáltalán nem érzem hiányát annak, hogy a reggelim elfogyasztása után be kell érnem a lájkokat nélkülöző jóllakottsággal. Az internet rengeteg lehetőséget kínál, de számomra egyre hangsúlyosabbak a kockázatai is, különösen akkor, ha valakiről egy évtizednyi információ érhető el néhány kattintással.
Valószínűleg a sztoicizmusról vagy az időszakos böjtről szóló cikkeimből nem fogják kinyerni a bankkártyaadataimat az internetes csalók. Éppen azok az írások gondolkodtatnak el azonban a blogolás kockázatai és előnyei közötti egyensúlyról, amelyek többet tartalmaznak belőlem, például a naplóírásról szóló cikkem.
Sokat használom a ChatGPT-t és a Claude-ot személyes kihívásaim megoldására. Ezeknél az eszközöknél óriási előnyt jelent a kontextus. Ehhez nekem csak az utóbbi öt év cikkeit kellett elmentenem, amelyekből egy nagy nyelvi modell pontos képet alkothat arról, milyen vagyok, és hogyan tud a legjobban segíteni. A probléma csupán az, hogy bárki más is lementheti az írásaimat. Megkérheti a ChatGPT-t, hogy próbálja kitalálni a jelszavamat, vagy a hangomat lemásolva és rólam indokolatlanul sokat tudva felhívhatja valamelyik családtagomat, hogy utaljon át neki egy kis pénzt. Persze ezektől nem félek. A jelszavaim többségére még én sem emlékszem.
Furcsa, de az internetnek – pontosabban a Google-nek – már nincs szüksége azokra a tárgyilagos cikkekre, amelyeket nagy témákról, például a reggeli rutinról vagy az imposztorszindrómáról írtam. A személyes vélemény nélküli könyvösszefoglalók szavatossága is lejárt. Felértékelődik a sarkos vélemény és az író személyes tapasztalata, amelyen keresztül kapcsolódni tud hozzá az olvasó.
A ChatGPT és a Gemini megette a könnyen megírható témáim kilencven százalékát. Ha 2026-ban ki akarok tenni valamit a blogra, akkor gondolkodnom, oldalt választanom és általában véve izzadnom kell. Ez pedig tetszik.
Magamon is észreveszem, hogy egyre ritkábban olvasok online csak azért, hogy megtudjak valamit. Ha kíváncsi vagyok, miért alacsony az órám által mért szívfrekvencia-variabilitásom (HRV), nem keresek rá az „alacsony HRV-érték” kulcsszóra. Inkább megkérdezem a ChatGPT-t, amely több hónapnyi HRV-adattal rendelkezik rólam. Más változókat – például az alvást és az edzést – is figyelembe véve, valamint a korábbi beszélgetéseink ismeretében személyre szabottabb választ adhat, mint egy általános cikk.
Ettől függetlenül olvasom egy futó blogját, aki kipróbált minden létező eszközt ennek a mutatónak a mérésére, és a szívfrekvencia-variabilitása szoros követésével módosítja az edzéstervét. Az írásai nem az egyszerű kérdéseimet válaszolják meg, hanem olyan új kérdéseket nyitnak meg, amelyekre magamtól nem gondoltam volna.
Az, hogy a nagy nyelvi modellek tökéletesen lefedik egy kezdő kérdéseit, felértékelte a specialisták tudását. Ezért is ódzkodom mostanában a blogolástól: visszatekintve sok témában, amelyről írtam, abszolút kezdő vagyok. Ha pedig valamiről speciális tudásom van, arról lehet, hogy nem fogok írni csak azért, hogy ingyen bekerüljön egy nagy nyelvi modell következő, tanításra használt adathalmazába.
Mindez afelé terel, hogy ne írjak. Számomra azonban az írás gondolkodás. Segít rendbe tenni a gondolataimat és eldönteni, mit is gondolok valójában. A gondolkodást kiszervezni egy gépnek szerintem nem jó irány.
Arra viszont rá kellett jönnöm, hogy nem minden papírra vetett gondolatot érdemes publikálni. Néha maga az írás folyamata hasznosabb számomra, mint a végeredmény az olvasónak. Talán nem az a kérdés, hogy érdemes-e tovább blogolnom, hanem az, hogy mely gondolatok érnek meg annyit, hogy ne csak leírjam, hanem közzé is tegyem őket.